Mosolyogjanak, a többi hülyeség!

 

„Itt a Karácsony!” – a szó messze nem politikai szójátékában. Abban az értelemben, valljuk meg, már meglehetősen unalmas. Értelem aztán meg végképpen nincs benne… Hagyjuk is ezt! Majd egy évvel ezelőtt, Önök megtiszteltek azzal, hogy olvasni kezdtek velem. Ezt szeretném most megköszönni, életem egyik legnagyobb kalandját nyújtották nekem.

Karácsonyi cikkből két félét lehet írni. Az egyikben átesünk saját áhítatunkon, a másikban meg cinizmust fokozunk. Gúnyszavakat keresve arra, ami jó is lehetne, ha élni akarunk.

Ha megengedik, én most egyiket sem tenném.

Köszönöm!

Ez csak egy szó, amit odadobunk úton-útfélen. Kérem, most tőlem fogadják őszintén! Önök együtt nevettek velem, néha harsányan, itt-ott mélabúsan, sokszor jogos dühvel. Mert a világ önjelölt alkotói gyakorta túlzásba viszik hatalmuk imádatát. Sorosok, Merkelek, Junckerek. Az itthoni fullajtárokat nem emlegetem. Minek?

A Karácsonyt hagyjuk meg magunknak, ők kéjelegjenek pénzsóvár gyűlöletükben.

Köszönöm!

Azoknak, akik hajnalban egy picivel szórakoztatóbbnak érzik a kávéjukat soraimat olvasva, a munkába való indulás előtt. Azoknak is, akik már tudják, mi az az évtizedes munka, akik tudják, hogy ennek a szónak tisztessége és becsülete van.

Tiltsanak ki a politikailag korrekt világból, de többre tartom azt az embert, aki reggel ötkor kel fel, mert gondoskodnia kell szeretteiről, mint azt, aki büdösnek érez mindent, ami munka. Mert az ő idejét elviszi „tehetsége kiteljesedése”, „szakértelme felismerése”, no meg „celebsége megélése”, és sok minden más, amit trágár szavakkal szokás illetni tisztes kocsmákban.

Önök, azzal, hogy velem olvastak, velem gondolkodtak – sőt, leírom, mert bő háromszáz napja így igaz – velem életek, rengeteget adtak nekem.

Megosztották velem világukat. Kérem, bocsássák meg, hogy nem idézek neveket, mindegyiket nagyon szeretném leírni, csak félek szórakozottságból csak egyet is kihagyni.

Köszönöm azoknak, akik Kárpátaljáról megosztották félelmeiket, és hittek bennem, amikor rám bízták igazságukat. A kijevi hájfejűek oktatási törvénye  tűrhetetlen, elviselhetetlen, elfogadhatatlan.

Vajdaságban ismernek, talán túl jól is… Értettük mindig, hogyan kell, és miért érdemes élni. Közös a sorsunk. Nem csak magyarnak és magyarnak, hanem szerbnek és magyarnak.

Erdélyt soha nem tudom eléggé megismerni. Önök segítettek benne, hogy megtaláljam dédnagyapám szülőfalúját. Kapitány Gyulának hívták, katona volt, abból a fajtából, aki érti a haza és igazság szó értelmét. Nagyon-nagyon szeretnék Erdélyről többet tanulni és tudni. Kérem, segítsenek!

Felvidék? Vagy tudják mit, Berlin és London is. Önök megosztották azt, hogy ott mi a baj, híreket adtak. Megmondták, hogy hogyan működik a valóságban a „willkommens-kultur”, az Európára uszított merkeli migráns-had.

Köszönöm, a csepeli strand úszódájában – télen-nyáron élvezhető (!) – megosztott sztorikat. A közös izzadást a szaunában, és igen, a sportfröccsöt is, a leúszott hosszak után. Bebocsátottak a világukba, „haver” lettem. Igyekszem kiérdemelni ezt a címet.

Köszönöm!

Mindenkinek, aki veszi a fáradtságot, hogy kiigazít, ha tévesen írtam valamit. Neveltetésem kétes pillanata a helyesírás és a cipőfűző bekötése… De igazából az nagyon jó, hogy Önök megosztják velem gondolataikat. Ha szükséges kiigazítanak, ha kell, letorkolnak, ha megérdemlem, megdicsérnek.

Köszönöm, hogy velem voltak egy kávéra! A legjobbakat kívánom Önöknek, és mindenkinek, akikért dobog a szívük az év végén!

 Jó Önökkel együtt lenni!

 

U.I: Ha utólagosan megbocsátják, a jövő hét közepéig kihagynám a reggeli kávét. Önök se keljenek korán, az ünnep ünneplésre való! Aztán Szilveszter felé mulatunk!