Kinek a kenyerét eszed?

19

 

„Van akciós bier-burger promó! Ünnepeld velünk Európát és a tűzijátékot! Hungary, St. Stefan, Brussels, bier and democracy!” – ezzel reklámozta magát augusztus 20-a ünnepén egy pesti „roppant menő” szórakozóhely. Szó szerint. Egy idős néni arra járt, rákérdezett: Nektek, gyermekeim, már minden csak üzlet? Hol a kenyér, amiért megdolgoztatok? Ünnepet lealázzátok? Csak mondjátok már, akkor mi marad?

 

Brendon demokratikus aktivistát nagymamája ébresztette. Nem túl nagy lelkesedéssel, mert igazán fárasztó, ha az ember alapvetően tényleg szeretné az unokáját, de az tömény liberális idióta.

Brendon demokratikus aktivista a „Mámi” véleményét egy kiadós böfögéssel nyugtázta. Ez egy újfajta kulturális kitörés volt nála, nagyjából azóta, hogy egy CEU posztgraduális tréningen megmagyarázták számára: az idősebb emberek maradiak és erőszakosak, akik egy konzervatív világ modorát akarják rá kényszeríteni.

Brendon nagymamája itt egy pillanatra elveszítette a türelmét. Emlékezetébe jutott, amikor nógrádi falujában augusztus 20-án díszbe öltöztette magát mindenki – nem csak ruhában, lelkileg is. Mert úgy akarták, s úgy is illett. Nem előírásból, hanem azért, mert így érezték, tudták, hogy így volt helyes. Ez nem azt jelentette, hogy kedveli a környékbeli ispánt, ilyen-olyan potentátot – neki a hazáját, történelmét tanították meg tisztelni.

Édesapja nem ütötte meg soha, de volt, hogy egy augusztus 20-án ránézett, amikor a nemzeti szalagot csálén tette rá a kenyérre.

Annak a kenyérnek ismerte a búzáját, látta édesanyját, amikor fáradtan, de büszkén készült elő az ünnepre. Odafigyeltek arra is, hogy a nemzeti szalag, ami a kenyéren van, az ne rojtozódjon. Mert van az, ahogyan szépen van, ahogyan helyes.

Budapesten mindez persze gyakorta másképpen működött. De igyekezett itt is úgy tenni, ahogy felmenői tanították.

Most, augusztus 20 reggelén lement egy helyi pékségbe. Sokszor nyikhajok voltak ott, volt, aki értetlenül nézett rá, amiért azt mondta, nem kér ilyen-olyan ízesítést, csak kenyeret venne. Becsületeset.

Most szerencséje volt. Egy derék pékfiú volt az eladó – mindenki más nyaralt, ő a munkának élt, egyszer megtanították neki, hogy mit jelent augusztus 20-án a kenyér. 

Olyat sütött augusztus 20-a hajnalára. Brendon nagymamája lement, aztán a konyhában sokáig nézte: illata és hangja volt az óriási cipónak. Nem törte fel, azt Brendonnak szánta. De a hangja, a hangja, az illata, az már ott volt… Abban benne volt minden.

Brendon demokratikus aktivista kiszédülve az ágyból, vécét elegánsan kerülve, rábambult a kenyérre.

Azt mondta, hogy ő már ideköltözése idején – amikor a grószmutti tiszteltetett befogadni, és bevállalta semmittevése finanszírozását – közölte: ő kizárólag teljes vegán kiőrlésű, EU-plombával előállított mini-kiflit hajlandó enni. Bujgurral. (Erről ő sem tudta, hogy mi, de olvasott szabadelvű szaksajtót, ahol divat az ilyesmi.)

A nagymama szomorú volt. Ránézett Brendonra, csendesen kérdezte: Tényleg nem érted? A „demokratikus aktivista” dühösen csattant fel: „Nagymama, ezért tart itt az ország, mert ti nem vagytok képesek felfogni a modernizációt!”

„Nem is kell Magyarország! Nem érdekel ez az egész! Miattatok nem sikerül semmi, mert történelemről, hősökről, függetlenségről beszéltek! Ez már senkit sem érdekel! Lesz…m! Akárhányszor! Nem értitek a trendet?!  A pénzt virítsátok!”

A nagymama sírt volna, de nem tudott. Felállt. A tehetetlenség lefogta kezeit. Szeretnie kell, elfogadnia – de ez így rettenetes. Mit magyarázzon, mit tanítson? Felelőst szedjen elő? – persze mindig magát, mert ki mást, neki kell védenie mindenkit, mindenkor. Hibát ő követett el, gyerekeinél, hogy ez ilyen lett? Akkor is az övé…

Brendon közben ránézett, számonkérően: „Grószmuti, azt mondtad, adod a stekszet! És tényleg, ne fokozd ezt a klerikális reakciót!”

A nagymama becsukta az ajtót.

Nagy hite volt. Sokat látott a világban, sok minden nem tetszett neki, sokat másképpen tett volna. Ez vonatkozott egyházra is. Ennek ellenére, mint ilyenkor mindig, augusztus 20-án a Bazilikába ment megpihenni. Erőt merített. Nézte a Szent Jobbot, az induló körmenetet. Keresztet vetett. A sajátját, a hitet adót, érző meggyőződéssel.

Mert nem lehet, hogy az legyen a jövő, amit Brendontól látott! Szereti, mert sarja, de amit ez mond, az elviselhetetlen, vállalhatatlan. Ő nagymama, túléli, a gyerek nem… bármit is hisz erről az egész marhaságáról. 

Ünnepkor mosolyogni kell! Azonban a fentieken nincs mit kacagni. Kicsit sem. Kérem ezért, egy pillanatra álljanak meg, és gondolkodjanak el a leírtakon!

Van mit tenni egy jobb világért.

És ami még fontosabb: lehet jobb az a világ!

 

 

fotó: youtube.com

 

 

Facebook hozzászólások