Álmodj rémeket: Gender-Momo?

 

Egy gyereket ijesztgető gülüszemű internetes rémfigura és a gender-szakok sorsa tarja izgalomban a „művelt világot”. Az elsőt valahogy irtani kellene, a másikról most nem jut eszembe politikailag korrekt kifejezés. Közös még a dologban, hogy egy normális világban egyikkel sem kellene foglalkozni.

 

„Üzent neked is a Momo? Rémisztő, nem?” – kérdezte a minap húgom. Elsőre nem értettem a problémát. Igaz, újságíróként óhatatlanul kapok mindenféle párttól leveleket, de a Momentum Mozgalom a magyar közélethez hasonlóan mostanában engem is hanyagolt. És ugyan van egy diszkrét véleményem a romkocsma-szónokokról, rémisztőnek azért nem nevezném őket.

Aztán kiderült, hogy egy gülüszemű, horrorisztikus netes „lényről” van szó, amely főleg gyerekeket ijesztget. Üzeneteket kapnak a torz emberfejű, csirketestű valamitől, hogy éjszaka „meglátogatja” őket, ha nem teljesítik feladatait. Sőt, halállal fenyegetnek, öngyilkosságot vizionálnak – állítólag egy tini már véget vetett életének.

„Szia, Momo vagyok, három éve meghaltam, elütött egy autó. Ha nem akarod, hogy ma éjfélkor ott álljak a szobádban, az ágyad mellett, és nézzem, ahogy alszol, akkor küldd tovább ezt a levelet 15 ismerősödnek. Nem hiszel nekem?” – így szól az eredeti üzenet, amellyel Momo megjelent az éterben, először a WhatsAppon, majd a Facebookon és az Instagramon.

Undorító és aljas pszichológiai terror-üzlet, gyaníthatóan adatlopásra kitalálva.

Nem vagyok híve semmilyen cenzúrának a világhálón, de ez szerintem bűncselekmény, amit üldözni kellene. Ez jelent veszélyt, és nem az, ha valaki valamelyik közösségi oldalon egyéni véleményt fogalmaz meg, és ezért a „demokrácia és szélsőségek elleni küzdelem jegyében” letiltják.

A nagyszerű Brüsszel például cselekedhetne ebben, de nyilván elviszi az időt, hogy minden hivatali mellékhelyiséget genderesítsenek.

A Kedves Olvasó joggal érezheti erőltetettnek, hogy a Momo-rémálmot a gender-kérdéssel hozom párhuzamba. Az. Mint ahogy ezt a „szabad nemválasztás” kérdést is ránk erőltetik.

Világrengető problémaként állítanak be egy rétegproblémát – mit rétegnyi, milliméternyi nagyságrendet.

Kérem, a helyén értsék: személy szerint semmi bajom azzal, ha valaki az LMTBQ betűszóból választ magának identitást. Ízlés dolga. De nem hiszem, hogy ez az emberi jogok legfontosabb kérdése lenne, amelyhez bárkinek kötelező lenne viszonyulnia. Főleg nem gyerekeknek.

Semmi gondot nem találok benne, ha a gender-kérdést valaki kutatni akarja. Érdekli, tegye. Fizesse ki, kedves egészségére. Ha talál rá érdeklődőt, ossza meg felfedezéseit. Nevezhetjük ezt akár tanításnak is, tőlem bármely magánegyetem felveheti szaknak, ha ez a gusztusa.

Azt azonban nem látom be, hogy erre miért kellene egy fillért is adnia a magyar államnak.

Nyilván a „civil szervezeteknek” és a széplelkű pártoknak nagy piaci igénye van gender-diplomásokra, de ezek képzését talán ne a mi adónkból finanszírozzák.

Meg tegyük már a helyükre a dolgokat: ez az egész LMBTQ-gender-mittudoménmi dolog igazából politikai kérdés.

A dolgozó embereket megtagadó szocialisták, az emberi jogokat piacosító és bulvárosító liberálisok utolsó kísérlete, hogy létezésükre valami indokot találjanak.

A Momo-figura aligha az ő termékük, de ők vicsorognak vissza belőle.

 

 

fotó: ps-montázs