Fussatok!

 

Andorra-Magyarország: 1-0. Elképesztő, elkeserítő, elfogadhatatlan. De tény, harmadnapra sem múlik. Pedig a magyar focista mindent megkap. Ha két egyenest rúg, annyit keres, mint egy agysebész. S mégis, vagy éppen ezért?

 
Az Andorra elleni vereséggel tulajdonképpen nem lenne semmi baj!
Nem lenne semmi baj, ha előtt péppé verjük a svájciakat, a Balti-tengerbe kergetjük a letteket, a Feröer-szigeteken meg megmutatjuk, hogy az a kalapácsos Thor sehol sincs a magyarok Istenéhez képest.

Aztán gyors kontrákból lövünk egy mesterhármast a portugáloknak, és Ronaldo lealázása után egy laza barátságoson Lionel Messi Argentínáját is meglepjük egy hatossal.

Nos, ha ez lett volna, akkor könnyedén legyinthetnénk az andorrai szégyenre. Így viszont történelmi vereség. Ki tudja, immár a hányadik. Hiszen hasonló szintű csapattól azelőtt hosszú évtizedekig még akkor sem kaptunk gólt, ha a tatabányai nyugdíjas bányászzenekar kispályás sörcsapatából szedték össze a válogatottat.

A Kedves Olvasó nyilván meglepődik, hogy nem politikáról, hanem fociról írok. Illetve bocsánat… lehet ezt focinak nevezni?

Mivel nálam Magyarországon legalább kilencmillió-hétszáznyolcvankilencezer ember jobban ért a labdarúgáshoz, nem mennék végig a szokásos „szakmai” magyarázkodós mantrán. Hogy szezon végén játszottunk, meg műfű volt Andorrában, és náthás volt a kapus nagynénje. A német edzőben meg megint előjött a holokauszttal kapcsolatos történelmi bűntudat és ezért kishitűen küldte csapatát a pályára.

Hagyjuk most már ezeket!

Hagyjuk a taktikát, a stratégiát, az edzésmódszereket és minden egyebet is. Magyarországon ma a labdarúgásban pénz egész biztosan van. Van szuper stadion, számtalan edzőpálya és ultramodern edzőközpont. Van futball-akadémia, ilyen-olyan utánpótlásképző program. A labdarúgó szövetséget Magyarország talán legjobb menedzsere, Csányi Sándor vezeti. Kedves futballista-szerű egyén, mindent a se..ed alá tesznek!

A focista lazán megél a fizetéséből, ha két egyenest rúg, és a fejéről véletlenül előre pattan a labda, máris válogatott és annyit keres, mint egy agysebész. A jó labdarúgó erre azt mondja, hogy neki alig húsz év alatt kell megkeresnie az életre valót. Mert jó, ha ennyi ideig tart a pályafutása. Hát drága lelkem: ki az úristen tiltja meg neked, hogy mellette tanuljál? Ne adj’ isten szakmád legyen? A pólósoknak megy, pedig az ő edzéseikhez képest a tieid egy óvodás gombfocikör bemelegítésére emlékeztetnek.

Vagy legyél Ronaldo és Messi! És keresd halálra magad, de akkor mutass is valamit! Persze szép rekord, amikor a magyar bajnokság friss gólkirálya már első válogatott meccsén betalál a kapuba. De némileg levon a teljesítményből, ha az a saját kapuja…

Én megértem, hogy annyira szereted a focit, annyira ezt akarod csinálni akkor is, ha a labda gyárilag zavar a koordinált mozgásban. Van ez így. Még azt se mondom, hogy keress valami más elfoglaltságot, mert amennyiben ez az életed, hajrá!

De akkor csinálj valamit! Mondjuk, kelj fel reggel hatkor és fuss! És ne hagyd abba – úgy délig! Aztán erősíts vagy öt órát, és akkor nem fog melletted úgy kinézni az angol vagy akár szerb játékos, mint a kislabdadobásból felmentett Gulyás Marci mellett az amerikai kosárlabda válogatott. Akkor talán nem oxigénmaszkot keresel öt perc kocogás után a meccsen.

S kérlek, nagyon kérlek, ne mondd, hogy Puskás „Öcsi bácsi” sem volt izomkolosszus. Sőt, tulajdonképpen ne is próbáld kiejteni a nevét se! Húzz inkább a pályára, fogj egy labdát és a pálya egyik végéből rúgd el a másik végéig. Aztán próbáld meg, hogy oda menjen, ahova szánnád. Csináld ezt órákon, napokon, hónapokon keresztül, amíg nem sikerül.

Ehhez nem kell tehetség. Ehhez még különösebben intelligensnek sem kell lenni. Ehhez csak akarni kell. Mert kedves labdarúgó, ha ebből akarsz élni, akkor ez nem játék, ez meló. Ahol dolgozni kell.

S még valami: ha a nemzeti mezt felveszed, azt nem a ciprusi harmadosztályból arra járó menedzserért teszed! Akkor dögölj meg a pályán a hazádért! Lehet, veszítesz, de a meccs végén legyen széttépve a mezed, szétrúgva a lábad, és ne IQ-dtól és az unalomtól legyen fátyolos a tekinteted!

A libbal olvasó, ha eddig eljutott, most öntelten felvihog: Na, itt van a stadionépítő Orbánotok?!
A baj azonban alapvetően nem a stadionokkal és sportcsarnokokkal van, bármelyiknek több értelme van, mint a 4-es metró egyetlen megállójának. Kevesebbe is került. Nem beszélve a „kormányzati negyedről”, amelyre pénz ment, de még egy bódé sem épült fel a rengeteg költségszámla raktározására.

A baj az, hogy ha gyenge az előadás, az ember a legszebb színházba sem megy el. A kormány megteremtette a kereteket, de az érintettek ezekkel nem tudtak mit kezdeni. Ki lehet fakadni, hogy nem kell foci, de mindannyian „életünket és vérünket” szurkoljuk ki, ha csak a legapróbb értelmezhető siker jön. Mint egy éve az EB-n.

Sport kell, jó foci kell, stadionok és sportpályák is kellenek. (A „stadion vagy kórház” felvetés félrevezető, és főleg hamis és álnok azoktól, akik az egész egészségügyet eladták volna.) De használni hasznosabban, eredményesebben kellene őket, mint ahogy a labdarúgásra szánt milliárdokat is.

De ez, kedves, drága „aranylábú futballista” Téged most ne érdekeljen!

Te kelj fel szépen reggel hatkor és fuss!

Fuss magadtól, magadért! Hidd el, lényegesen kényelmesebb, mint ha majd mások elől kell ezt tenned!

 

 
Fotó: youtube.com (képünk illusztráció)